Klió 2001/1.
10. évfolyam
A magyar–lengyel kapcsolatok alakulása a középkor és a reneszánsz fordulóján kevéssé vizsgált területe a történelemtudománynak, habár a két Jagelló-házi magyar király uralkodása idején rendszeres volt a kapcsolattartás. A magyar történelem II. Ulászló és II. Lajos korát, az 1490-től 1526-ig terjedő időszakot úgy tartja számon, mint az anarchia és a gazdasági hanyatlás korát, amely végül a mohácsi vereséghez vezetett. Talán ez az oka, hogy kevés figyelem fordult a szerző által most vizsgált témák felé.
A magyar–lengyel politikai és kulturális kapcsolatok szerteágazó kérdésköréből három témával foglalkozunk részletesen. II. Ulászló magyar királlyá választása kevéssé feldolgozott a lengyel szakirodalomban, ezért érdekes a lengyel olvasók számára a magyar források bemutatása. Ulászló öccsének, a későbbi lengyel királynak, Zsigmond hercegnek hosszú, majdnem hét évig tartó magyarországi tartózkodása, itt szerzett politikai ismeretei, tapasztalatai, rokoni és baráti kötelékei befolyással voltak később a két állam közötti kapcsolatokra. Részletesen szól a szerző ebben az összefüggésben a magyar reneszánsz építészet hatásáról a Zsigmond-kori lengyel reneszánszra, különösen a krakkói Wawelben folytatott átalakításokra.
A harmadik kiválasztott terület a Krakkói Egyetemre beiratkozott magyarországi diákokról szóló fejezet. Nem foglalkozik viszont a gazdasági és katonai kapcsolatok jelentős körével.
Középkelet-Európa területén a XV. és a XVI. század fordulóján két dinasztia áll egymással szemben, a Habsburg és a Jagelló. Mindkettő olyan katonai erővel, amely eredménnyel vehette fel a harcot a törökkel, érdekeik azonban eltértek egymástól. Mátyás halála után a magyar trónra bejelentette igényét Ulászló, cseh király és Habsburg Miksa, a német-római császári cím várományosa. A magyar politikai és hatalmi tényezők úgy vélték, Ulászló a létrejövő cseh–magyar–lengyel katonai erőre támaszkodva képes ellenállni a török támadásoknak.
A XIII. század közepétől a szuverén magyar királyság létének végéig a királyválasztásban a törökellenes motívum döntött. Ulászló ígéretét vették, hogy szükség esetén az egyesült cseh–magyar–lengyel erőkkel felveszi a harcot a török ellen. A magyar nemesség, az egyház és Mátyás özvegye, Beatrix is Ulászlóban látta azt az egyesítő erőt, amely képes megvédeni az országot.
Elképzeléseikben azonban csalatkozniuk kellett. Hiszen egyrészről a Jagelló-házi király uralkodása alatt mind Csehországban, mind Magyarországon megrendült a központi királyi hatalom, másrészről pedig a lengyelekre sem számíthattak. Ők ugyanis a keletről és északról fenyegető támadásokkal voltak elfoglalva. Magyarország a tárgyalt időszakban részt vett a különböző törökellenes szövetségek létrehozásában, de azok életképtelensége miatt a törökkel kötött, a békét biztosító megállapodások folyamatos meghosszabbítására kényszerült.
Terjedelmes fejezet foglalkozik Zsigmond herceg Magyarországon töltött éveivel, különös tekintettel a magyar reneszánsz hatására a későbbi lengyel királyra. Zsigmond harmincegy évesen jött fivére, Ulászló meghívására Magyarországra, és kisebb megszakításokkal hét évet töltött itt. A közhiedelemmel ellentétben Ulászló, aki lényegesen kevesebb jövedelemmel bírt, mint Mátyás, s az országon belül nem is rendelkezett saját birtokkal, komoly reneszánsz szellemű építkezésekbe kezdett, illetve folytatta a várpalota átalakítását. A már tapasztalható hanyatlás ellenére a fiatal herceg Európában még virágzónak számító országba érkezett. A király maga Budán és Nyéken építkezett, a főurak pedig a királyi kőbányáknak adtak megbízást az átépítésekhez szükséges reneszánsz épületrészek, ajtó- és ablakszegélyek, árkádok és balusztrádák elemeinek elkészítésére. Zsigmond sokat utazott az országban, és rendkívüli érdeklődést mutatott a reneszánsz építészet iránt, amellyel életben Magyarországon találkozott először. A szerző idézi St. Wilińskit, aki szerint a magas kultúra ismeretére és ennek befogadására, valószínűleg a magyar udvarban tett látogatása alatt vált fogékonnyá. „Találkozott ugyanis az olasz művészettel, annak legtisztább formájában, a firenzei neoplatonizmussal”.
Mit láthatott a fiatal herceg? Első helyen említendő természetesen a gótikus-reneszánsz budai várpalota. Ehelyütt Rekettyés Mária az első lengyel nyelvű, részletes leírását adja az épületegyüttesnek. Beatrix két vadászkastélya sem volt ismeretlen Zsigmond számára. Vendége volt mind a királyi palotával szemközt, a Duna másik partján található reneszánsz kastélynak, mind a Csepel-szigeten felépített vadászháznak. A nyéki villaegyüttest már Ulászló építette. Mint Zsigmond számadáskönyvéből kiderül, a herceg gyakran vett részt az egész udvar részére Nyéken rendezett híres lakomákon és játékokon. A királyi villa épületeit Ulászló felesége, Anna de Foix érkezésére készíttette elő. Zsigmond gyakran megfordult Nyéken a királyi vadászat során, az épületek gyakorlatilag a szeme láttára készültek el. A szerző szerint valószínűleg a Buda-Nyék-i épületegyüttes szolgált mintául Zsigmondnak a Wawel későbbi reneszánsz átépítéséhez. A herceg ismerte a nyéki királyi kőfaragóműhelyeket és az ott dolgozó mestereket is, akik közül később nem egyet meghívott Krakkóba. A kőfaragók itt márgával dolgoztak, hasonló anyag állt rendelkezésükre Krakkó környékén is.
Az új stílust főpapok és főurak is követték. Zsigmond érkezésekor az ország területén számos reneszánsz stílusú épület állt, másokon átépítés folyt, vagy újabb épületek álltak befejezés előtt. Ismerte a simontornyai várkastélyt, a váci püspöki palotát, a bácsi érseki palotát, az esztergomi prímási palotát, gyakran volt vendége Szapolyai Istvánnak Trencsén várában. Szerette a pálosok budaszentlőrinci reneszánsz kolostorát, és utolsó magyarországi útján minden bizonnyal megismekedett a Bakócz-kápolna terveivel, amely az Alpoktól északra az első centrális alaprajzú reneszánsz kápolna.
A lengyel történészek és művészettörténészek előtt ismert a magyar reneszánsz hatása a lengyel építészetre, azonban mint J. Białistocki is megjegyzi, ezeknek a kapcsolatoknak a tudatosítása és az alapos kutatás hiányzik.
Rekettyés Mária munkája ebbe az irányba tett lépéseket, megpróbálván kimutatni egyrészt azt, hogy a fiatal Zsigmond herceg, a későbbi lengyel király, akinek fundátori tevékenysége Mátyáséhoz mérhető, Magyarországon megismerkedett a reneszánsz építészettel; másrészt konkrét párhuzamokat von a reneszánsz épületegyüttesek, építészeti megoldások között. Így nem lehet kizárt, hogy a Bakócz-kápolnát tartotta szem előtt Zsigmond, amikor elhunyt magyar felesége, Szapolyai Borbála sírkápolnáját, a Wawelben található Zsigmond-kápolnát terveztette.
A szerző részletekbe menően tárgyalja a hasonlóságokat, mindvégig azt feltételezve, hogy alapvetően a Magyarországon látottak szolgáltak mintául, illetve a Magyarországról meghívott mesterek végezték a reneszánsz jellegű átépítéseket. Így szóba kerülnek a római császárok képmásai, a portálok fölötti latin nyelvű filozofikus–morális tartalmú feliratok; érinti az asztrológiai tartalmú díszítések, a kazettás mennyezetet díszítő faragott fejek kérdését. Mind a budai Várpalota, mind a krakkói Wawel különböző időszakokban emelt épületeit az árkádsorok voltak hivatva összekötni, és a belső udvarnak egységes képet adni. A régészeti feltárások azt valószínűsítik, hogy Budán a második emelet hasonlóan nézett ki, mint a Wawelben. Feltételezhető, hogy a firenzei Francesco mester, aki elsőnek fogott hozzá a Wawel reneszánsz szellemű átépítéséhez, jól ismerte a magyarországi árkádos belső udvarokat. Erre enged következtetni az a tény, hogy az oszlopok, oszlopfők mérete megegyezik, közöttük balusztrádák helyezkednek el, hasonló követ használtak az építkezéshez (az Ulászló idején készült budai emeleti átépítésről van szó), és itt is, ott is az urbonói mintát követték. A színek is az urbinói fehér-vörös kombinációjához igazodtak, az udvar kövezete a Wawelben vörös téglából, Budán vörös márványból készült. A magyar királyi műhelyekben dolgozó kőfaragók főleg olaszok voltak. A műhely stílusa egységes volt, s ez felfedezhető a Jagelló-kori magyarországi építkezéseken. Feltételezhető, hogy ezeket a mestereket Zsigmond később meghívta Krakkóba, az ő kezük nyomát viselik a Wawel oszlopai, a díszes oszlopfők, párkányok, a bábos korlátok és a sok kisebb díszítő kőfaragás.
A XVI. században Magyarországon nem folyt egyetemi oktatás, a magyarországi diákok a környező országok egyetemeire: Bécsbe, Krakkóba jártak tömegesen, a humanista műveltségre vágyók pedig valamelyik itáliai egyetemnek lettek a hallgatói. A bécsi és a krakkói Alma Mater skolasztikus műveltséget adott, és az orvosi fakultást nem számítva, a papi hivatásra készített el. A magyarországi hallgatók általában a hét szabad művészet fakultására iratkoztak be. Krakkóból az intelligencia derékhadához tartozók kerültek ki. Krakkóban vagy Bécsben kezdték tanulmányaikat, gyakran mindkét helyen megfordultak, és a legjobbak, a mecénások bőkezűségétől függően, továbbtanulhattak valamelyik itáliai egyetemen. A Jagelló-korban a kancellárián kb. negyven titkár dolgozott, közülük azonban csak hárman tanultak Krakkóban. Ugyanakkor a király utáni két legfontosabb méltóságot betöltő személy, Bakócz Tamás és Szatmári György krakkói diák volt (természetesen Krakkó után más egyetemeken is megfordultak). A titkárok többsége Itáliában tett szert humanista tudásra, ez nyújtott számukra lehetőséget az érvényesülésre.
A XIX. század eleje óta ismert a magyar bursában megfordult diákok névsora, azonban Rekettyés Mária közli elsőként az 1490 és 1526 között a Krakkói Egyetemre beiratkozott hallgatók teljes névsorát, hiszen sokan a bursán kívül, a városban laktak. A Jagellók uralkodása idején 1393 magyarországi diák tanult Krakkóban. A neveket két szempont szerint rendezte: a beiratkozás sorrendjében és a származási hely szerint. Ezek alapján megállapítható, hogy pl. a magyar bursa megnyitása évében, 1493-ban volt az egyetemnek a legtöbb magyarországi hallgatója, a legkevesebbën pedig a nagy éhínség évében, 1508-ban voltak. Tágabb időszakot véve alapul, 1441 és 1541 között 3456 magyar diákot fogadott a Krakkói Egyetem. A legtöbben az esztergomi egyházmegyéből jöttek, ez a tény utal az oktatás színvonalára és az egyházmegye gazdagságára.
Érdekességként álljon itt néhány név az egyetemen megfordult diákok köréből: a már említett Bakócz Tamás, a kor leghíresebb magyar diákja, később a király kancellárja, esztergomi prímás. Az ő életútját részletesen is bemutatja a szerző a lengyel olvasóknak. Szatmári György, valamint Webőczy István is Krakkóban kezdték az egyetemi éveiket, Temesvári Pelbárt öt évet töltött az egyetemen. A Thurzók fiaikat szintén a Krakkói Egyetemre íratták be az 1490-es években. A XVI. század 20-as éveiben már a későbbi magyar reformátorokat képezte az egyetem, mint pl. Dévai Bíró Tamást, Luther és Melanchton barátját, vagy említhetjük a prédikátor Szegedi Kiss Istvánt, az énekeskönyvet író Gálszécsi Istvánt.
1541-ben érdeklődők hiányában bezárt a magyar bursa. A XVI. század 30-as éveitől fogva az itt tanuló magyar diákok a reformáció irányzatához csatlakoztak, míg az egyetem szelleme nem követte ezt a fordulatot.
Rekettyés Mária: Stosunki polityczne i kulturalne polsko–węgierskie za Władysława Jagiellończyka (Lengyel–magyar politikai és kulturális kapcsolatok II. Ulászló korában). SIGNUM, Wrocław, 1999. 216 p.
Szabó Piroska